Az online vásárlásé a jövő, ehhez nem férhet kétség. Most még egy picit promótálni kell ezt a formát, de ez csak átmeneti, hamarosan erre sem lesz szükség. Mindezt azért mondom, mert megértem, ha egy áruház, jelen esetben a Decathlon, az internetes vásárlásra buzdítja a vásárlókat. Ennek eredménye ez a hirdetés, ám kétlem, hogy alaposan átgondolták.

Tegyük fel, hogy szeretnék egy biciklisnadrágot. Hagyományos esetben elmegyek a boltba, kiválasztok egyet-kettőt, felpróbálom őket, majd a jó méretűt megveszem és kész. A reklám szerint viszont rendeljem meg online, várjak pár napot, hogy kiszállítsák az üzletbe, menjek el érte, vigyem haza, próbáljam fel, és ha nem jó, 90 napig visszavihetem. Nem vagyok egy zseni, de szerintem ez a mód hosszadalmasabb és egyáltalán nem kényelmesebb (hiszen végül is csak el kell mennem a boltba).

Arról nem is szólva, hogy mindezt azért, mert nincs időm felpróbálni, azaz a Decathlon szerint megspórolhatom a felpróbálás idejét (addig is sportolhatok). Nos, szerintem a felpróbálás ideje nem vethető össze azzal, ha vissza kell vinnem a terméket, mert nem jó. Ráadásul akkor kezdhetem a próbálgatást... hacsak nem akarok hazamenni és újra online rendelni. Ismétlem, semmi bajom az internetes vásárlással, illetve azzal, ha erre ösztönöznek, de inkább valid érveket használjanak.

Láttál-e már falon pókot? Láttál-e már fűben nyuszit? Ismerős kérdések? Nem? Meg kell nézned az Airplane című komédiát. De hogy a posztra kanyarodjunk, láttál-e már autót bevásárlóközpontban? Igen? És bevásárlókocsiban volt? Ugye nem? Hogy ilyen nincs? De van, íme!

Be kell vallanom, bár értékelem a reklám mögötti kreativitást, különösen ami a nagy tömegű jármű mechanikai rögzítését illeti, ám nem igazán tartom jónak. Lehet bagatellizálni, vagy a fogyasztói társadalomra mutogatni, ám egy autó vásárlása azért nem olyan, mintha beugranánk egy szupermarketbe és beletennénk a járgányt a tej és a nápolyi mellé.

Ennek ellenére figyelemfelkeltő és virális, szóval az ötlet betalált.

Amikor először megpillantottam ezt a reklámot, bevallom valami pikáns, de legalábbis provokatív hirdetésre gondoltam. Azután kiderült, hogy "csak" egy autóalkatrész reklám tévesztett meg, de nem bántam, mivel éppen ez egy hirdetés feladata: keltse fel az érdeklődést és legyen kreatív.

Amit a francia Peugeot autógyár üzenni szeretne nekünk, az mindössze annyi, hogy "The right part doesn't work in the wrong place." vagyis "A megfelelő rész nem működik a nem megfelelő helyen.". Jól szemlélteti ezt a fagyi: ha a tölcsér van felül és a fagyi alul, akkor hiába jó a kombináció, lehetetlen így megenni a hideg nyalánkságot.

Persze lehet azzal jönni, hogy csak meg kell fordítani, és máris helyreáll az univerzum rendje, de ami egy fagyinál működhet, az egy autóalkatrésznél nem feltétlenül. Legalábbis nem szívesen ülnénk be egy kocsiba, amelyben a szerelő az olcsóság oltárán feláldozta a biztonságot, és azzal nyugtat, hogy száraz időben nincs ok az aggodalomra, de esőben lehetőleg ne használjuk az ablaktörlőt, mert adódhat némi probléma.

Köztudott, hogy a színek hatással vannak ránk, a különböző színek más-más érzéseket, hangulatot vagy érzelmeket hoznak fel bünnünk. A lakberendezőktől a grafikusokon át egészen a divattervezőkig mindenki alkalmazza a színek erejét, nem meglepő, hogy a reklámok is. Minden további szócsépélés helyett álljon itt egy korántsem teljes táblázat arról, hogy az egyes színek mit kommunikálnak, és hogy mely cégek választották az adott színt az emblémájukhoz.

Sok szó esik a személyre szabott hirdetésekről, és arról, hogy próbáljuk a hirdetéseket közelebb vinni az emberekhez, ne annyira általánosítsunk, hanem célozzunk. A Spotify itt látható reklámja 2016-ban elérte a célzott hirdetés non plus ultráját - ráadásul úgy szólt egy emberhez, hogy azzal ezreknek üzent.

A hirdetés grafikája rém egyszerű, nem is a megjelenése, hanem a szövege arat: "Dear person who played "Sorry" 42 times on Valentine's Day, What did you do?", vagyis "Kedves személy, aki 42 alkalommal játszottad le a "Bocsánat" című számot, Mit tettél?". Nem tudom, látta-e a reklámot a konkrét személy, mindenesetre akárki is látja, érti a szituációt.

Kell ennél érthetőbben szemléltetni, mit nyújt a Spotify? Azt hallgatsz, amit akarsz, ahányszor akarod, ahol akarod. Ahogy a kedved tartja és amit a hangulatod diktál. És Te, kedves reklámplakát olvasó, Te mit szeretnél hallgatni?

Sokat láttam, de úgy tűnik, nem eleget. Az itt látható Guru csoki reklámjára nem voltam felkészülve, még most is a hatása alatt állok. Annyi erőm sem volt még, hogy feltárcsázzak egy telefonos lelki segítségnyújtó számot, elkerülendő, hogy önkezemmel vessek véget szánalmas létezésemnek.

Próbálom vizualizálni a jelenetet: ülnek a reklámszakemberek, akik azt a feladatot kapták, hogy a Guru-t reklámozzák. Mivel csokiról van szó, nyilván hatalmas a kihívás, mert nagyon komplex a feladat. Aztán valaki bedobja, hogy legyen a képen egy töprengő lány, aki mi máson is gondolkodhatna, mint hogy milyen virágot ültessen ma. (Könyörgöm, ha naponta ültet, akkor nem mindegy melyiket? Majd holnap a másikat!) Micsoda dilemma! Micsoda sztereotípia! Ha férfi lenne, nyilván azon kattogna, hogy gyepet nyírjon vagy kocsit mosson.

Aztán a következő képen mindezt egy csapásra megoldja, és "tol egy Gurut". Értitek, csak így lazán, "tol" egy Gurut. Azt értem, hogy nem "fogyaszt", "bevág" vagy "bekap", de hogy "tol"? És hogy ennek úgy örül, mint egy lottóötösnek? Ekkora ötlet? Ilyen pazar megoldás?

Végül pedig a Guru "magával ragad". Elégedetten toltam egy Gurut és a probléma megoldva elfelejtve? Itt billegek a kétség szakadékának szélén, most akkor mit ültetett? Vagy az ültetés elnapolva eltolva?

Ezt valaki nyugodt szívvel kiadta a kezéből, másvalaki szakszerűen jóváhagyta, a megrendelő pedig elégedetten elfogadta? Bár lehet, hogy csak túlspilázom, és nekem is tolni kellene egy Gurut...

Klasszikus reklámok a klasszikusokhoz nyúlnak. Nem rossz szlogen, de a fele sem igaz. Vagyis a másik fele igen, mégpedig az, hogy vannak hirdetések, amelyek klasszikus festményekhez fordulnak ihletért. Íme egy palettára való belőlük:

Van Gogh nagyon népszerű kindulópont. A Samsung például fényképezőgépet reklámoz vele, amely nem szelfiket készít, hanem önarcképeket! Méghozzá oly művészi módon, hogy maga a mester is elégedett lett volna vele, nem pepecselt volna az ecsetekkel.

A Nescafé más aspektusát emelte ki a képnek, szerintük a kávéjuk ébredést hoz. Azt csak én teszem hozzá, hogy nem is akármilyet, hiszen olyan lesz a szemünk, hogy simán illusztrálhatunk egy orvosi könyvet a Basedow-kór bejegyzésnél.

A Panasonic pedig nem kevesebbet állít, minthogy olyan tökéletes és kihagyhatatlan fejhallgatót alkottak, hogy még Van Gogh is visszaragasztaná a fülét, hogy élvezhesse.

A Vaseline (ez egy bejegyzett márka) pedig Petrus Christus művének restaurálását egyszerűsíti le, hogy bemutassa, milyen jót tesz a 100% petrolátum a bőrnek, ugyanis kisimítja a ráncokat.

Végül a klasszikusok klasszikusa, a Mona Lisa, amint a Vidal Sassoon stílust reklámozza, modern, lila hajjal. Nem is áll rosszul neki. Ehhez azért választhatták volna Szinyei Merse Lila ruhás nőjét is, az sokkal jobban passzolna és ugyanúgy klasszikus.

Uralkodik jónéhány közkeletű sztereotípia manapság, az ember nem is igazán tudja eldönteni, hihet-e nekik vagy inkább kételkedjen bennük. Az egyik ilyen meseszerű elképzelés, hogy akinek nagyon drága autója van, esetleg sportkocsija, annak nyilvánvalóan valami kisebbségi érzése, vagy testi "aprósága" van, amit az autóval kíván kompenzálni. Hogy ez így van-e, nem tudom, de erősen kétlem. Sokkal inkább az irígység szólhat azokból, akik a nagy és/vagy drága (sport)autót egyes testrészek méretével hozzák összefüggésbe.

Akárhogyis, az elképzelés makacsul benne van a közvéleményben, nem meglepő, ha egy reklámban egykor ki is használták. Az itt látható Porsche 911 Carrera hirdetés nem sokat tököl, hanem rögtön a tárgyra tér: "Small penis? Have I got a car for you.", amely nagyjából úgy adható vissza magyarul, hogy "Kicsi a pénisze? Van egy autóm az Ön számára." Az apróbetűs rész tovább izgat: "Ha már túlkompenzálni akar, akkor az ég szerelmére, kompenzáljon túl." Nyilván azzal, hogy ezt az akkor überkirály sportkocsit veszi meg magának.

Hogy mennyire volt sikeres a reklám nem tudom, de szerintem nem rontottak be az üzletbe sokan, kezükben ezt a hirdetést lobogtatva. Bár a Ford Fairlane kalandjaiból tudjuk, hogy van az az állapot, amikor valaki olyan gazdag, hogy semmitől nem jön zavarba, szóval bármi megtörténhetett.

A kevéssé kreatív dizájnerek szerint a fogkrém reklámozásának legjobb (sőt, egyetlen) üdvözítő módja, ha a végeredményt, azaz a hófehér fogakat, mutatjuk be. Tulajdonképpen nincs ezzel gond, lehet ezt ötletesen csinálni, és lehet elfogadhatóan. Vagy egy kis erőfeszítéssel el is lehet rontani, ahogy itt is látjuk.

A gyásznépről készült alkotás, amely természetesen a fekete és szürke színekkel operál, kellős közepére beültetünk egy vakító fehér fogsorral megáldott (víg) özvegyet, aki ugyan némileg zavarban van unortodox viselkedése miatt, de ahogy a szöveg is mondja: "You can't help but smile", azaz "Nem tehetsz róla, mosolyognod kell". Brilliáns, nem? Nem...

Lépjünk túl az első és legalapvetőbb problémán, hogy bár érthető az alkotók szándéka és választása, bizonyos tabu témákkal ennél sokkal óvatosabban kell bánni. Részemről inkább maga a koncepció csuklik meg: miért gondolják, hogy akinek fehér a foga, annak folyton mosolyognia kell? Az persze egyértelmű, hogy a csodaszép fogsor villantásának legkellemesebb módja egy mosoly, de állandóan? Folyamatosan? Visszatarthatatlanul? Kontollálhatatlanul? Netán a fogkrémben van valami ajakfeszítő adalékanyag? Vagy permanens vigyorgásra késztető gyógyszer? Vágyok én olyan fogkrémre, amely szakadatlan mosolyra késztet, akkor is, ha nagyon nem illene?

Gyakran hallani, hogy nincs új a nap alatt, de én úgy gondolom, azért időnként a kreativitás csírája áttör a rögvalóság kietlen talaján. (Nem török irodalmi babérokra, csak bemutattam, hogy tudok ilyen szimbolikus hasonlatokat is, ha kell.) Az iheletet az Ambi Pur adta, innen fújt a friss szellő.

Azonnal megragadott a vizuális csavar, olaszos vonású amorózónk ezúttal egy... (hogy is legyek irodalmi) egy érett, testi ajándékokkal dúsan megáldott asszonyt ölel, aki ráadásul (és szerencsére) nem ledéren öltözött, hanem teljes felszerelésben pompázik egy kiadós mellékhelység takarításhoz. De miért e torz, sztereotípiákat meghazudtoló alkotás?

A szándékosan egy kozmetikai reklámra hajazó hirdetés valóban egy illatosítót népszerűsít, igaz sem férfiaknak, sem nőknek, hanem a fürdőszobának, azon belül is a toalettnek. "Pour lavatory", azaz "a mellékhelységnek" (francia angolsággal, hogy hozzák a parfümöknek kijáró eleganciát).

Külön figyelmet érdemel a szöveg: "Now that's an eau de toilette.", ami szó szerint azt jelenti, "Na, ez egy toalettvíz", és tényleg, de szó szerint. Itt érnek össze a szálak, és dícsérik az ötletgazda kreativitását, amellyel összekapcsolta a parfümök képi világát a tisztítószerével, ráadásul sikerült a jó ízlés, a humor és az esztétika határán belül maradnia. Na, ez egy reklám!